Amikor állatmentésről, állatok rehabilitációjáról van szó, óhatatlanul is mindenkinek elsősorban a fizikai sérülések, balesetek, betegségek orvoslása és az azt követő lábadozás jut eszébe. Pedig a lelkileg sérült állatok pszichés rehabilitációja ugyanúgy heroikus, sokszor hónapokig, akár évekig tartó feladat.

Nincs ez másként a cicáknál sem, sőt, igazság szerint sokszor még nehezebb feladat, mint a szocializálatlan, traumás kutyusok szintén roppant összetett rehabilitációja. A cicák nem feltétlenül vonzódnak alapvetően és feltétel nélkül az ember társaságához, tartózkodóbbak, a korai szocializáció elmaradása, vagy elrontása pedig hosszú távú igen negatív eredményekhez vezethet.

Természetesen az azonos feltételekkel induló állatok természetének fejlődése, emberhez való viszonyulása még kedvező kiindulási feltételek esetén is teljesen eltérő lehet. Nem is beszélve arról, ha rossz körülmények közül mentjük meg őket, ilyenkor aztán igazán érdekes „esettanulmányok” alakulhatnak.
Konkrét példánk a Kertesi család három cicája, akik borzasztó körülmények közül kerültek gondozásunkba. Egy szellemileg sérült, labilis asszony kontrollálhatatlan méretre duzzadt kolóniájából sikerült kimenteni őket, alapból brutális egészségügyi helyzetből, elhanyagoltan és természetesen teljesen szocializálatlanul. Elképesztő látni, ahogy hárman háromféleképpen fejlődnek, három különböző világ. Ideiglenes befogadójuk sokat látott és tapasztalt, „vén” róka (egy fiatal, dögös csaj, csak éppen a macskamentés fenegyereke, így talán megbocsájtja nekem ezt a kifejezést), de saját elmondása szerint sem látott még ilyet.

Milóhoz hetekig nem lehetett hozzáérni, csapkodott, támadott, még az ételt is rohamozva vette el. Pedig kölyök, vagy éppenséggel kamasz cicáról beszélünk. Két hónapos kitartó munka, próbálkozás (és sok finom falat) után, egyszer csak megtört a jég és Miló rácsodálkozott, hogy az érintés jó dolog. Döbbenten figyelte saját reakcióját is: a dorombolást. Ez a cica korábban sosem tapasztalhatta meg, hogy valaki szereti, becézi, megsimogatja. Mostanra eljutott odáig, hogy nem csak eltűri, hanem kéri, követeli a törődést, kényeztetést.

Gréti valamivel könnyebb eset volt, de szintén nem mentes a meglepetésektől. Pár nap után elkezdett nyitni és meg is lehetett simogatni, de az érintést olyan riadalommal fogadta, farkát teljesen maga alá húzva, mint egy halálosan rémült kutya. Pedig a cicák a simogatás alatt normál esetben peckesen kihúzzák magukat, dörgölőznek, „makifarokkal”. Nos, jó pár napot követően a „makifarok” időszaka is elérkezett, Gréti, bár társaihoz hasonlóan teljesen szocializálatlanul indult, hamar felvette a tuti macskaélet fonalát, vagány, talpraesett kiscsajnak bizonyult.

A harmadik cica Maya esete, útja pedig ismét csak egészen más, valahol a kettő között húzódik. Kíváncsi, játékos és érdeklődő, igényli, keresi az ember közelségét, de az érintésből mégsem kér, a simogatástól lefagy, elhúzódik. Nem érti, nem ismeri. De az már most látszik, hogy türelemmel, kitartással ő is rá fog jönni, hogy az igazi boldog cicaléthez bizony szorosan hozzátartozik a fültővakargatás.

Három cica, ugyanolyan alaphelyzetből, három különböző fejlődési folyamattal és ütemmel. Hosszú a megtett út mögöttük, de még hosszú út áll előttük is, hiszen a közeledés, a kapcsolat elfogadása egyelőre ideiglenes gazdijukra vonatkozik, számukra idegen társaságában elbújnak. Meg kell még érteniük, hogy más ember sem fogja őket soha bántani, mástól is lehet szeretetet kérni és kapni. Mindhármuknál a türelem, az odaadás és a rengeteg szeretet a kulcs, az, hogy akár hetekig tartó kudarcsorozat után sem szabad feladni, mert nem tudhatjuk, mikor érkezik el az a pillanat, amiért ezt az egészet csinálni érdemes. Amikor Miló először dől bele a simogatásba. Amikor Gréti dorombolva kihúzza magát. És amikor majd Maya óvatosan a gazdi ölébe mászik. És ilyenkor mindig egyértelmű, hogy megérte.

A cicákra a macskamentes@noeallatotthon.hu email címen lehet jelentkezni!