Régi és kedves adósságomat szeretném törleszteni az alábbiakban egy cicával szemben, akinek szentül megfogadtam, hogy igazi otthont találok öreg napjaira. Engedjétek meg tehát hogy bemutassan Nektek a több szempontból is különleges Mamasitát <3

Aki ismer, tudja, hogy szinte kizárólag kiscicákat veszek magamhoz ideiglenesen, aztán elárasztom a facebookot kiscicás-vizslás képekkel és általam viccesnek gondolt beszámolókkal. Hát Mamasitáról ilyen beszámoló nem lesz. Egyrészt, mert Mamika kifejezetten nem junior cica, másrészt, bár kifejezetten cuki a maga örges módján, bizony megvannak a kialakult rigolyái. Ezek közül az egyik, hogy engesztelhetetlenül gyűlöli a kutyákat. Legalábbis az enyéiment biztosan. Becsületére legyen mondva a vizslaosztagnak, hogy hamar rájöttek, Mamasita rezidenciájára nem lehet csak úgy betörni, üvöltve hívni játszani, felporszívózni a maradék 3 szem száraztápját, illetve összevissza bökdösni a duda orrukkal. Ezért szépen lefeküdtek a csukott ajtó elé és vártak....
De nagyon előreszaladtam a történetben és a másik fontos szál, azaz Babasita ki is maradt eddig. Szóval akkor kezdjük az elején : május végén Kata külött néhány képet egy cicáról, aki Mezőkövesden a temetőben egy sírgödörben adott életet mindössze egy kiscicájának.

Meglátva a cica hatalmas pocakját, egyszerre tört ki a frász minket Timivel: Úristen, mi van ha a többi pici bent maradt????? Szerencsére a Mami szelíd cica, hát megfogták a helyi erők és rohantak vele és a picivel a Délpestibe. Hamar kiderült, hogy nem volt több cica a pocakban, de valamitől mégis aggasztóan nagy maradt szülés után, ami a pici fejlettségéből ítélve nagyjából egy héttel ezelőtt lehetett. További vizsgálatokra tehát bent tartották őket a kórházban. Itt szokott az jönni, hogy amíg a Délpestiben összelegózzák/bestoppolják/ életre keltik a macskáinkat én keresek ideiglenes befogadót, ahova költözhetnek. Már nem is emlékszem végül miért találtam ki, hogy hazahozom Őket? Valószínűleg mert senkinél nem volt már akkora egy szabad komódfiók se, ahonnan ne kandikáltak volna ki cuki kismacskák. Így tehát amikor orvosaink állapotát megfelelőnek találták boldogan döcögtünk hazafelé hármasban. Otthon már a kertben, a szokásos üdvözlőköröknél kiderül, hogy Mama és a kutyák nem leszenek haverok. Gondoltam semmi gáz, úgyis a pici miatt különíteni kell őket. Felérve a kisszobába aztán elbizonytalanodtam: tegyem a picit a cicakosárba és hagyjam a mamit szabadon mozogni? Vagy ketrecbe? Ketrec nyitott ajtóval esetleg? Simán csak nyissam ki a hordit és hagyjam őket berendezkedni? De mi van ha a kicsit elpakolja a szobában valami lehetetlen helyre mondjuk a szekrény mögé? Úristen minek hoztam haza anyamacskát, mikor nem is értek hozzá? Egy (két) pohár borral későbbúgy döntöttem, hogy mégsem egy kihalófélben lévő teknősfajt próbálok életben tartani az Északi sarkon, szóval csak nem lesz ez annyira bonyorult mutatvány, pár macska életben maradt már nálunk, remélhetőleg ez most sem lesz másképp. Úgy döntöttem első körben a szobán belül is ketrecbe teszem a kiscsaládot, amíg jobban megismerjük egymást. Óvatosan a hordiból kivettem a mamit, és ekkor gurult ki a hasa alól a világ legkövérebb kiscicája, a Babasita. A kézzel nevelt kiscicákhoz képest úgy tűnt Ő egy teljesen másik állatfajhoz tartozik... Azzal, hogy kövér nem is fejeztem ki magam korrekt módon. Úgy nézett ki mint egy hatalmas gömb amiből kiáll négy pálcika lábak gyanánt. Teljesen esélytelennek tűnt, hogy ezek valaha leérnek majd a földik és mozgásba hozzák ezt a hordóhasú valamit.
Gyorsan visszagurigattam hát a picit a mamája alá. Pánikolásom az elhelyezést illetően alaptalannak bizonyult, kiderült ugyanis, hogy Mami nem egy mozgékony alkat. Lényegében az első két hétben nem is láttam felállni, vagy mászkálni. A kaja fogyott, az alomban volt termés, Babasita meg elkezdett hosszában is nőni, így azért sem kellett már aggódnom, hogy mikor fog szétrepedni. Mivel nem vagyok hozzázokva a cicacsaládokhoz, az első perctől kezdve csodálatttal töltöttt el ahogy Mamasita gondoskodik a piciről. Bár a kórházból kiengedték, azért messze nem volt jó állapotban, idős szervezetének a vemhesség, a szülés és ennek a kis rozmárbébnek a táplálása hatalmas megterhelést jelentett. Naponta vittem infúzióra, és bár láthatóan gyűlölte, hogy hurcolom, ezt is a maga csendes, békés módján viselte. Ha visznt Babasitát valamiért ki kelett venni mellőle, láthatóan pánikba esett, remegett a kölykéért. Így természetesen Baba is velünk utazott mindig a rendelőbe, ahol a sokat látott orvoscsapat is csodálta Maine coon babákat megszégyenítő méreteit.

Egy hét után Mama láthatóan kezdte nagyon nehezen viselni a kezeléseket, illetve az utazást. A hasa sajnos továbbra is nagyon pufi volt és felmerültek olyan rémségek is, mint a FIP. Az utazáskor ijesztően erősödő nehéz légzése sem volt túl megnyugtató, bár legalább a rekeszsérvet sikerült a vizsgálatokkal kizárni. Ilyen esetekben nincs mit tenni, várni kell és természetesen elkülöníteni a cicát. Úgy éreztem a ketrecre nem lesz már szükség, így Mamasita és Babasita birtokba vették a kisszobát. Mondanám, hogy a következő néhány hét boldog eseménytelenségben telt el, de igazából szinte minden nap történt valami jópofa dolog. Babsita kezdett egyre inkább cicaformát ölteni, már három hetesen elkezdett almozni, próbálgatni a mászókát, illletve ugrálni anyukája fején. Hogy csökkentsük a mamira nehezedő terhelést, a szobát komplett vidámparkká alakítottuk, amit a kiszűrődő oltári zajból ítélve Babasita lelkesen használt is. Egymaga képes volt akkora disznóólat csinálni, mint máskor egy egész falka kiscica. Mamasitáról is egészen érdekes dolok derültek ki, például, hogy a kedvence a laktózmentes tej, hogy szívesen tesz kisebb sétákat újdonsült birodalmában és hogy bizony nagyon élvezi a simogatást, amit hangos szörcsögő-röfögő dorombolással köszön meg. Néha ölbevenni is hagyta magát de mindig, amikor számára valami idegen és fura dologgal találkozott ( bucizás például ) mindig fújt egyet a miheztartás végett, majd visszavonult gondolkodni, emészteni a történteket. A bucizás például nagyon megtetszett neki, a hasvakargatás és gyömöszölést meg egyenesen imádja. Szóval telt múlt az idő, a FIP et pár hét után nagyjából kizártuk, mami hasa is minha kissé laposodott volna ahogy többet kezdett mozogni, a nehéz légzés megmaradt ugyan, de a legvalószínűbb magyarázata, hogy egy régebbi, akár fiatalkori macskanátha megmaradt szövődménye, amit Mami teljesen megszokott az évek során. Csináltattunk fiv/felv tesztet, ami hála az égnek negatív lett, a vérkép is sem adott okot panaszra.

Na de hogyan tovább? Baba nőtt, mint a gomba és kezdett anyukájának láthatóan a terhére lenni. Meg ki is akart jönni a szobából, borzasztóan érdekelte a szobáján túli világ, a kutyák a többi cica. Ahogy csak résnyire nyitottam az ajtót spurizott kifelé a lakásba, nyomában a boldogan üvöltő vizslafalkával: vééééééééééééééégreeeeeeeeeeeeeeee úúúúúúj kiscicaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!!! Igenám, de Mamsita álláspontja a kutyákat illetően nem változott. Ő nem akart kijönni a szobából, azt meg hogy a kutyák bejöjjenek végképp elfogadhatatlannak találta. Örült, hogy baba végre nem Őt nyúzza, viszont balhézott, ha kiment a szobából a kutyákkal játszani... Szóval egyfajta patthelyzet alakult ki. Erre a megoldás Eszti kolléganőm lett, akitől épp elcuccolt az összes kiscica és lévén saját állata nincs, egész lakását képes és hajlandó volt Mamáék rendelkezésére bocsájtani. Hogy ez a váltás mekkora okosság volt, az viszont csak később derült ki. A költözés után volt némi bizonytalanság, bújkálás, bizalmatlanság. De az első pár nap után kezdett Babsita már boldogan száguldozott a teljes lakótérben és Mamasita is felfedezte a kedvenc helyeit újdonsült otthonában. A következő nagy változás pedig már az ajtón kopogtatott ismét. Babasitának gazdijelöltje akadt egy nagyon szimpatikus 2 gyerkőcös család szeretett bele a kis csodálkozó szempárba. Mi meg úgy gondoltuk egy 8 éves ikerpár kellően aktív társaság lesz a duracell nyuszi Babának. Egyedül azon aggódtunk, immáron Esztivel közösen, hogy vajon Mamát mennyire fogja megviselni ha elkerüla kölyke mellőle? Hamarosan megint kiderült azonban, hogy teljesen másképp alakultak a dolgok, mint azt vártuk: míg a költözéskor Babasita bepánikolt és bizony kellett néhány nap és sok türelem új családja részéről ahhoz hogy újra formába lendüljön, Mamsita kivirágzott. Mit kivirágzott, virágba borult. Esztinél a lakás egyre több pontján előfordult, új helyeket fedezett fel magának. Amire viszont tényleg sosem gondoltunk volna, elkezdett JÁTSZANI. Ez kis öreglány, aki valószínűleg sosem élt igazi családban, ki tudja hány kiscicát hozott a világra, hány helyről üldözték el és hány telet fagyoskodott végig valahol az utcán most labdákat kerget. Talán másnak nem nagy dolog, de én nem szégyellem bevallani, hogy amikor Eszti átküldte a videót amin Mamival labdázik minimum tízszer megnéztem és végigbőgtem. Mert talán sikerült ennek a cicának visszaadni valamit abból, amit miattunk, emberek miatt eddig sosem tapasztalhatott meg: azt, hogy milyen gondtalanul, szeretetben és biztonságban élni. És bár Esztitől mindezt megkapja, azért mi mégis szeretnénk neki egy végleges otthont találni, a hátralévő évekre. Remélhetőleg azért maradt még jópár kilóméter az öreglányban.


Ha a fentiek alapján úgy érzed, nem teljes az életed Mamasita nélkül, macskamentes@noeallatotthon.hu e-mail címen lehet rá jelentkezni! Köszönjük!