Előző beszámolónk óta rengeteg idő telt el! Még több minden történt!
Kezdem az elején…. :) Miután ellátogattunk másodszor is Ciriphez, - aki már akkor is egy kis ördögfióka volt – mindkettőnk agyában elindult a vezérhangya, hogy most azonnal telepakoljuk a lakást játékkal, cicabútorral, cicaággyal és mindegy egyéb mással, amivel várjuk őt haza. Ezen szándékunkkal el is indultunk egy nagy állatáruházba, ahol közöltük tervünket egy nagyon kedves eladóval, aki rögtön le is állított minket! :)
Azt tanácsolta nekünk, hogy egyelőre csak a legszükségesebb dolgokat vegyük meg a kis jövevénynek, amik a következők voltak: cicahordozó, etető és itató tálka, alomtálca, alom és maximum 1 db játék. Az indoka pedig az volt, hogy minek költenénk el egy csomó pénzt, amikor még nem is tudjuk, hogy a cica mit szeret!?! Azért mert mi úgy gondoljuk, hogy a cica szeretni fogja a pihe – puha ágyat, attól ő még egyáltalán nem biztos, hogy egyáltalán rá fog nézni! Nemhogy még esetleg bele is feküdjön. Nagyon jó ötlete volt, hogy a cicahordozó tetejét vegyük le, az alját béleljük ki, mintha egy kis ágyikó lenne, ha abban szeret majd aludni Cirip, akkor el lehet gondolkodni azon, hogy veszünk neki egy cicaágyat. Ezzel az ötlettel nem kevés pénzt megspórolt nekünk a hölgy, mert Cirip inkább a fotelben, vagy a fejemen alszik, véletlen sem az ágyában.
Elérkezett a várva várt nap! Reggel nekiindultunk a városnak, hogy hazaköltöztessük Cirip cicánkat ideiglenes befogadójától. Mind a ketten nagyon izgatottak voltunk, nem tudtuk pontosan mire is számíthatunk. A hazafelé utat teljes mértékben átaludta szerencsére.



Mikor hazaértünk, akkor jöttek az igazi izgalmak! :) A fő okunk az izgalomra egy cicamama volt a 6 picinyével (Fehér család).

Időközben, ideiglenes befogadónak léptünk elő és elképzelésünk sem volt arról, hogy mit fog szólni Ribizli (cicamama) a kis jövevényhez. Mindenféle jó tanáccsal el lettünk látva több oldalról pl.: először ne vegyük ki Ciripet a hordozóból, úgy mutassuk meg Ribizlinek, Ribizlit eközben folyamatosan simogassuk és adjunk neki finom falatokat, hogy jó élménnyel kösse össze Cirip érkezését. Sajnos semmilyen praktika és finom falat nem segített, Ribizli kitartóan fújt és morgott a kis apróságra. Hozzáteszem, hogy Cirip nem csinált ebből az egészből drámát, fogta magát és továbbaludt a cicahordozóban. Egy idő után bátorságot vettünk és kivettük Ciripet a hordozóból, megmutattok közelről is Ribizlinek. A hatás nem maradt el, még jobban fújt és ha lehet még jobban morgott a kis fekete gombócra.
Első dolgunk - amit szintén jó tanácsként kaptunk – az volt ezután, hogy Ciripet rögtön rátettük az alomra, mivel a NAGY KÖNYVBEN úgy van írva, hogy ha a szobatiszta cicának megmutatják az almot, utána meg fogja találni és ott fogja végezni a dolgát. Jelentem nálunk nem jött be a papírforma…. :) Az első pisi a takarómon, a második Attila takaróján, a harmadik pedig az ágyon landolt! :) Sok tippünk volt, hogy vajon mi lehetett a probléma, de végül is másnap estére a helyzet megoldódott és elkezdett az alomra járni. Persze nem magától, hanem kb. óránként beletettük az alomba és kapartunk a kis lábával, majd finom falatokkal és dicsérettel díjaztuk, ha véletlen oda végezte a dolgát. :)
Szépen lassan Ribizlivel is rendeződött a viszonyuk, csak időre és egy kis segítségre volt szükségük. Ma már ha Cirip nekifutásból, játék céljából „megtámadja” Ribizlit, nincs morgás, fújás, hanem a kisasszony csak félrevonul. Az arcára pedig oda van írva, hogy „hagyjál már békén te kis béka, nincs nekem időm erre a bolondozásra”. Cirip természetesen nem érti a reakciót és fut utána.
Szegény Ribizlinek nincs egy perc nyugta sem. Ha a hálószobában van, a saját babái nem hagyják békén, ha a nappaliban, akkor pedig a kis zabigyerek nem hagy neki egy lélegzetvételnyi időt sem.

Mikor szüleim megtudták, hogy hamarosan „nagyszülők „lesznek, ők is nagyon beindultak és apukám épített Ciripnek egy nagyon szuper kis macskabútort. 3 emeletes és imádja a kis ördögfióka. 1. és 2. emeletek a játékszobák, a 3 szint a hálószoba. Mindenkinek ajánlom, hogy fektessen be egy cicabútorba, nagyon praktikus. A cicának van egy saját kis birodalma, ami csak az övé, ez megnyugtatja és nem utolsó sorban az ő kis házacskáján élesíti a karmait nem pedig a mi bútorainkon. :)



Szépen lassan kezdünk megtanulni együtt élni. Kezdjük kiismerni, hogy mit szeret és mit nem és ő is kezdi megtanulni, hogy mit szabad és mit nem. Bár nem nagyon érdekli az a szó, hogy „nem”, de azért próbálkozni lehet. Hátha előbb – utóbb sikerül megtörni a makacsságát és elfogadja, hogy a függöny nem azért van, hogy ő nekifutásból felugorjon rá és csatakilátásokkal hintázzon rajta. Hogy a konyhaszekrényben nem bújócskázni szoktunk, hogy a spájzban a hagyma és krumpli tároló doboz nem ágyikó, hogy a vizes tálka nem pancsolásra való és nem jó játék, hogy a lakás másik végéből nekiiramodva a tálban dobbantunk utána szintén csatakiáltással végigfutunk a lakáson csurom vizesen, hogy a felmosó vödörbe szintén nem ugrálunk bele és még sorolhatnám a végtelenségig. :)
Mindezek után amikor elfárad és jön anyához vagy apához szuszókálni, hízelegni, dörömbölni (amit ő művel az a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető dorombolásnak, az már dörömbölés), bújni és dudlizni ( mi egy nevezzük, amikor az ujjunkat finoman harapdálja elalvás előtt), akkor minden rosszaságot azonnal elfelejtünk és megint ő nekünk a legcukibb, legimádnivalóbb babóca a világon.



Azt bizton állíthatom, hogy az életünk fenekestül felfordult mióta örökbe fogadtuk Ciripet. Azt is bizton állíthatom, hogy lehet hogy fenekestül felfordult az életünk, de azt a szeretet, azt a kedvességet, azokat az őrült játékos órákat amiket eddig tőle kaptunk soha senkinek semmiért nem adnám oda. Egy ilyen kis társtól legyen akár kutyus vagy cicus, az ember mindig sokkal többet kap, mint amennyit ő valaha is tud majd nekik adni. Lehet, hogy néha mellémegy a pisi, lehet, hogy sokba kerül az orvos, lehet, hogy néha a világból kikergetnek minket, amikor arra érünk haza, hogy a lakásban megint megszámolhatatlan WC papír tekercs van szétgurigatva, de ezek a dolgok közel sincsenek arányban azzal a szeretettel, amit tőlük kapunk.

Gabi és Attila