Írisz elment
2010.05.22.

Amikor felhívtak Írisz halálának hírével, az első gondolatom az volt: miért pont Ő? Aztán persze rögtön az, hogy: miért pont más?

Írisz olyan kutya volt, aki nem engedett közel a lelkéhez senkit. Nem követelte a simogatást, nem ragaszkodott megszokásokhoz, nem voltak kutyabarátai sem. Megállás nélkül rótta a köreit a kennelben, aztán később a legelőn is. Mindig csak rohant, rohant, a kajáját is csak úgy mellékesen, sebtiben ette meg, aztán rohant tovább. Az emberi közeledésre szinte közömbös volt, átrohant a simogató tenyér alatt. Senkinek nem voltak olyan rohanásban kiizmosodott combjai, mint neki.

Ez volt az az Írisz, akit mi ismertünk.

De volt egy másik Írisz is, akit csak azok ismertek, akik nagyon figyeltek. Ez a másik Tületty Írisze volt: az odaadó, a szorgalmas, a ragaszkodó, aki lesi választott gazdája minden kívánságát és a még ki nem mondott gondolatokat is teljesíti. Tületty Írisze nem rohant át a simogató tenyér alatt, hanem hanyatt fekve élvezte az érintést. Tületty Írisze nem rótta céltalanul a köreit, hiszen nem keresi a célt az, aki már megtalálta azt. Tületty Írisze kiegyensúlyozott, figyelmes és magabiztos volt.

Elém villan egy kép az állatorvosi rendelőből. Írisz, a mindig rohanó Írisz fekszik előttünk, vénájába lassan csöpög az infúzió, és ő csak néz maga előtt valami távoli, számunkra láthatatlan pontot. KisKatával tehetetlenül állunk egymás mellett, hiába szólítjuk, semmi reakció, simogató tenyerünk alatt érzéketlen, közömbös test. Sokkos.

Aztán befut Tületty, aki a hírt hallva azonnal kocsiba vágta magát. Messze lakik, mégis percek alatt ideért, nem akarom tudni, milyen sebességgel hajtott. Lehajol az Ő Íriszéhez, beszél hozzá és azonnal halvány, de egyértelmű farkcsóválás a válasz. A mi Íriszünk, a rohanó, örökké rohanó Írisz most nincs itt, csak Tületty Írisze, aki a fájdalmon és a sokkon túl is köszön a Gazdájának.

Másnapra sokkal jobban volt, sétált a rendelő udvarán. Aztán reggelre meghalt, nem tudjuk miért, mitől.

Miért pont Ő? - jutott eszembe a hír hallatán. Miért pont más? – gondoltam aztán rögtön.

Tületty és Írisz kapcsolata különleges volt, mindenki ezt gondolja, aki látta őket együtt valaha is. Hiába lakott Írisz a menhelyen, ő ízig-vérig Tületty kutyája volt. Szentimentális gondolat, tudom, de azt gondolom, hogy Írisz azért rohant mindig, hogy gyorsabban teljen az idő, míg újra találkoznak. A rohanások közti találkozások volt az Ő igazi élete, amikor gazdis kutyaként kutyaiskolába járt, gazdis kutyaként élvezte a simogatást, gazdis kutyaként volt kerek számára a világ. Ő volt az Igazi Írisz, nem a mi örökké rohanó Íriszünk.

A Halál mindig, mindenhol szedi az áldozatait. Nincs annál szörnyűbb egy kutya halálakor, amikor „menhelyes” kutyaként hal meg, úgy, hogy senkinek sem hiányzik, senki udvarában és életében nem hagy tátongó űrt maga után, mikor nem siratja meg senki a Senki Kutyáját.

Írisz azonban nem „menhelyes” kutyaként halt meg, hiszen Írisz valójában nem a mi örökké rohanó, senkihez sem kötődő Íriszünk volt, hanem Tületty odaadó és holtáig hűséges Írisze. Ő tartozott valakihez, Őt szerették, Őt megbecsülték, Neki van kit várnia a Szivárványhídon túl - és ez a legtöbb, amit egy kutya - bármilyen kutya - elmondhat magáról. Ezért ő. Talán ezért - vigasztalom magam, de tudom, hogy így is, úgy is igazságtalan volt a halála.

Tündi, elmondhatatlanul sajnálom. Tiszta szívemből remélem, hogy lesz még valaki a Te kutyád tőlünk.

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon